ÁLTALÁNOS ISZLÁM TÖRTÉNELEM 1.

ÁLTALÁNOS ISZLÁM TÖRTÉNELEM
Írta és szerkesztette: Bolek Zoltán
Az „igaz úton vezérelt kalifák”
(Abu Bakr, Omár, Oszmán, Ali)

ELŐSZÓ

Ma a világon több mint 1 milliárd ember az iszlám hitet követi.
Hogyan történhetett az, hogy az Arab-félsziget arabjai megizmosodott hitüket nagyjából 1400 év alatt a Föld második legnagyobb vallásává tették?
Ma már Európában, az Amerikai Egyesült Államokban is több millió muszlim él, holott e területeken soha sem jártak muszlim harcosok, mint ahogy a dél-kelet ázsiai szigetvilágban és Kínában sem jártak moszlim hadak.
Ez ellenpéldája annak a tévhitnek, hogy az iszlám a kard erejével terjedt volna el.
Ahhoz, hogy megértsük, honnan e „sikertörténet”, az iszlám vallás tanai és Mohamed próféta (béke és áldás lengje körül) élettörténete után nem árt megismerni az iszlám történelmét is.
Talán ekkor a kedves olvasó megérti és más szemmel nézi például a németországi iszlám térnyerését, a németek, franciák, angolok és amerikaiak konvertálását az iszlámra.
E kiadványomhoz anyagot nyújtott a Magyar Iszlám Közösség és a saját könyvtáram is.
A felhasznált irodalom a mű végén található.

Budapest, 2004. június 16.


Mohamed (bálk) jellemét és politikai képességeit dicséri, hogy prófétai és vallásalapítói szerepét össze tudta egyeztetni a törzsi és törzsek fölötti vezető és egy új közösség vezérének szerepével.
Mohamed (bálk) 632-ben bekövetkezett halála azonban válságot okozott. Prófétaként egyértelműen pótolhatatlan volt. A közösségnek azonban erős kezű vezetőre volt szüksége, és a Mohamed (bálk) közeli társaiból alakult tanács Abú Bakr-t, Mohamed (bálk) apósát és korai támogatóját választotta a kalifa (halífa, „utód”, vagy „helyettes”) tisztére. Ő volt az első a négy ar-rásidún (igaz úton vezérelt) kalifa közül, akik 632-661 között uralkodtak.
Midőn a Próféta (bálk) meghalt, eközben Omár a mecsetben az embereket győzködte, hogy ez nem lehet igaz, csak Mohamed (bálk) lelke ideiglenesen hagyta el a testét.
Abu Bakr miután meggyőződött róla, hogy a Küldött (bálk) és szeretett barátja elhunyt, a mecsetbe sietett, ahol épp Omár szónokolt. Abu Bakr elkezdte beszédét, s a moszlimok köréje gyülekeztek. Abu Bakr a következőket mondta: „ Ó, ti emberek! Aki Mohamedet imádta, bizony mondom nektek, Ő halott! De aki Istent imádja, bizony mondom nektek, Allah él, s sohasem fog meghalni!” Ezután elmondta a Korán egyik versének ajáját, mely a Küldöttekről, többek között Mohamedről (bálk), s halandóságukról szól.
Többen fájdalmukban házukba tértek, de sokan Abu Bakr-al és Omárral maradtak, s elkezdődött a vita az utódlás kérdéséről. KI legyen az utód? A medinaiak szerettek volna maguk közül választatni, de sokan szerették Abu Bakrot is, valamint Alit is. Abu Bakr Omárt és Abu Ubeidát javasolta vezetőknek. Végül Omár Abu Bakrot javasolta, amit azzal indokolt, hogy Mohamed (bálk) halála előtt többször megbízta a közösségi ima vezetésével.
Ezt a jelenlévők elfogadták, s az ottlévők mindannyian hűséget esküdtek Abu Bakrnak. Ali, Fatima felesége (aki egyúttal a Próféta /bálk/ leánya is volt) halála után, ami néhány hónap múlva következett be fogadta el Abu Bakr kalifaságát. Ekkor Abu Bakr elnézést kért Alitól, hogy mellőzte őt.
Mindenki tudta, hogy az iszlámot Abu Bakr az elsők között vette fel, s hűséges követője és barátja is volt Mohamednek (bálk). Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Áisha lánya Mohamed (bálk) kedvenc felesége volt.
A Próféta (bálk) halála után a frissen megtért törzsek nagy része úgy gondolta, hogy Medinával kötött szövetsége ezzel felbomlott. A muszlimok azonban ezzel nem értettek egyet, így Abú Bakr számos háborút vezetett a ridda (aposztázia, a hit megtagadása) ellen, és Arábia újraegyesítéséért. Abu Bakrnak meggyűlt a baja több arab „álprófétával” is, akik úgy érezték, hogy hatalmi, prófétai vákuum keletkezett s álprédikációikkal igyekeztek híveket toborozni maguknak. A következő feladat a hit terjesztése volt, így megkezdődtek a hódítások (futúhát), amelyek során a muzulmánok Arábiából egészen Damaszkuszig és Kufáig, tehát bizánci és perzsa felségterületre is eljutottak.
Abú Bakr halála (634) után a választás Omar ibn al-Khattábra esett, (Abu Bakr maga javasolta Omárt a halálos ágyán kalifának) aki ibn Iszhák szerint 57.-nek vette fel az iszlámot. Omár 590-ben született. Omár vetette fel 634-ben Abu Bakr kalifának, hogy a Korán verseket össze kellene gyűjteni, s írásba kellene foglalni, hogy nehogy feledésbe merüljenek, vagy megváltoztassák őket. Felvette a „hívők ura” címet (amir al-muminin). Uralkodása, mely egy évtizedik tartott, az iszlám hőskorának is nevezhető. Szigorúan, de igazságosan vezette a folyamatosan növekvő birodalmat. Omár folytatta a hódító háborúkat. 634-635-ben uralmuk alá került Damaszkusz, e hadjáratot személyesen vezette, s a város elfoglalása után őt maga Sofronius pátriárka vezette körbe Damaszkuszon.
638-ban pedig Jeruzsálemet foglalták el a muszlim csapatok, s a seregek eljutottak Észak-Afrikába is. Egyiptom meghódítója Amr ibn al As volt. A bizánci ortodox uralom alól felszabaduló keresztény felekezetek felszabadítóként üdvözölték az arab csapatokat, mert a muszlimok nem üldöztek hitükért semmilyen keresztény felekezetet sem. Nem beszélve arról, hogy a kivetett adók csak töredékei voltak annak, melyet a bizánciak beszedtek ezeken a területeken.
Omár és helytartói mindenütt megtartották a meghódított népek és vallások helyi autonómiáit, sőt Egyiptomban visszaállították, mivel a bizánciak korlátozták a koptok jogait. Az adókat a helyi vezetőkkel közösen állapították meg. A régi közigazgatás tisztviselői a helyükön maradtak.
Omárnak volt még két kiemelkedő tehetségű hadvezére, akik a hódításokat vezették: Khálid ibn Valid és Saad ibn Vakkas. Omár parancsait szigorúan végrehajtották, miszerint minden egyes elfoglalt városban azonnal hozzá kell kezdeni a mecset építéséhez. Jarmuknál 636 augusztusában katasztrofális vereséget szenvedett el a Szíria visszafoglalására kiküldött nagy bizánci sereg, s ezzel a muszlim uralom tartóssá vált Palesztinában, Szíriában és Libanonban. A bizánciak a vereséget képtelenek voltak kiheverni, s ezzel tartósan védelemre rendezkedtek be, véglegesen feladva a muszlimok által elfoglalt provinciáikat. Jeruzsálembe, a muszlimok harmadik szent helyére Omár maga is elment imádkozni, s nem engedte, hogy egyetlen keresztény templomot, vagy zsinagógát a muszlimok elfoglaljanak, vagy leromboljanak. A legenda azt tartja, hogy a város elfoglalását maguk a jeruzsálemi keresztények kérték. Damaszkuszban a Szent János templomot –kettéosztva- a muszlimok és a keresztények együttesen használták Omár rendelete alapján. Körülbelül hetven év múlva egy Omajjád kalifa, Abdal Malik ibn Valid megvásárolta a keresztényektől a templom másik felét és az egész szentély mecsetté alakította. A kalifa személyes védnökséget vállalt a keresztények jeruzsálemi Szent Sír temploma fölött, s viszonya nagyon jó volt a jeruzsálemi keresztényekkel, s a zsidókkal is. A keresztények Palesztinában nagyra becsülték őt, szinte felszabadítónak tartották az ortodox bizánciak uralma alól. Viszont az Arab félszigetről kitiltotta a nem muszlimokat, mert a Szent Városok tisztelete ezt követelte következetes szigorú hitétől. Omár Medinából kormányozta a birodalmat, egyszerű, nem hivalkodó volt az életstílusa, nem tűrte a fényűzést, a hivalkodást és az igazságtalanságokat, bármilyen vallásút is ért az!

Íme, egy-két történet az igazságosságáról („mint egy muszlim-arab Mátyás király”):
-Omár szigorú muszlim törvénykezés szerint uralkodott, s így esett meg, hogy tulajdon fiait is egy-egy alkalommal részegség miatt nyilvánosan megkorbácsoltatta 80 korbácsütéssel. (Mohamed, béke és áldás lengje körül, ilyen bűnös cselekedeteket csak 40 korbácsütéssel büntette.)
-Boszra városában történt, hogy az ottani kormányzónak megtetszett egy telek, melyen egy szegény zsidónak a háza állt, s azon akart mecsetet felépíteni. Lebontatta a szegény zsidó házát, aki Medinába ment panaszra Omár kalifához. Omár éppen a temetőben volt, ahol nem volt pergamen, így a panasz hallatán egy szamár állkapcsára parancsot írt a kormányzónak röviden: „Bontsd le azonnal a mecsetet és építsd fel újra a zsidó házát!” A boszrai helytartó engedelmeskedett.
-Az utolsó ghasszanida fejedelem is felvette az iszlámot és elzarándokolt Mekkába, ahol egy szegény arab zarándok véletlenül a köpenye szegélyére lépett, mire ő az arabot pofon vágta.
A sértett Omárhoz fordult, akinek ítélete szerint a fejedelemnek a szegény arabtól ugyanolyan pofont kellett elviselnie.

Omár a birodalmat kerületekre osztotta fel, élükre helytartókat nevezett ki, s bevezette a kádi (bíróság) intézményét is. A szegényadó (zakat) szétosztását személyesen is felügyelte, az adószedők esetleges túlkapásait szigorúan büntette. A hagyományok úgy tartják, hogy volt olyan év is, amikor nem találtak a birodalomban szegény muszlim embert, akinek a ráeső zakat részt át tudták volna adni. Ebben az időszakban jöttek létre a vakf alapítványok is (kegyes adományokból élő alapítványok), s ez a lehetőség a keresztény, zsidó felekezeteket is megillette.
Omár halálát is a szerénysége, következetessége okozta.
644-ben panaszra járult elé Firuz, aki perzsa keresztény volt, s kérte, hogy csökkentsék adóját.
Omár közölte, hogy az adó megállapítása mindenkire egyformán kötelező jelleggel történt, s nem kivételezhet senkivel sem.
Másnap, mikor Omár a mecsetbe ment, Firuz a tőrével halálosan megsebesítette.

Amr ibn al Asz 639-ben tört be Egyiptomba Palesztinából körülbelül négyezer fős, viszonylag kis létszámú sereggel. Memphis elhúzódó ostroma alatt alapította meg Fusztát nevű katonai táborát, ebből alakult ki a meghódított Egyiptom fővárosa. Memphis eleste után elfoglalták Egyiptom legnagyobb városát, Alexandriát is (642). Az egyiptomi koptok a muszlimok vallási toleranciáját felismerve, nem támogatták a bizánciakat, hanem a hódítókat segítették. Amr ibn al Asz egyébként újból kiásatta a Vörös tengert és a Nílust összekötő több, mint egy évezrede betemetett csatornát is. Ezen a csatornán újból megindult a hajózás.
A hadjáratok Perzsiában is sikeresek voltak, nehéz csaták árán (az un. hídcsaták), átkeltek az Eufráteszen és a muzulmánok elfoglalták a Tigris keleti partján fekvő perzsa szasszanida fővárost, Ktesziphont. Jazdagird, az utolsó szasszanida uralkodó Ekbata városába menekült. A harc még öt évig tartott, azonban a 642. Évben a nehávendi csatában megsemmisült az utolsó perzsa szasszanida sereg is, III Jazgarid is meghalt. A muszlimok itt is saját katonai városokat alapítottak, Bászra és Kúfa, valamint Siráz néven. Bászra akkor a Shatt el Arab folyó torkolatánál feküdt, azonban mára a folyó hordaléka által száz kilométerre fekszik a tengertől. Perzsia volt az első olyan ország, melyet nem arab népek lakták, de az iszlamizáció itt is gyorsan elindult. Úgy tűnik, hogy a moszlim uralom alá hajtott népek viszonylag könnyen átvették az iszlám vallást, egyszerű hitvallásával és pontosan körülírt kötelességeivel.

Omár halálos ágyán egy kalifa választógyűlést hívott össze, mely a Próféta (bálk) hat legmegbecsültebb társaiból állt össze.
Ezek voltak: Abd Al Rahman, Ali, Oszmán, Talha, Zubair és Saad ibn Vakkas.
Ez a hat fő egyúttal jelöltje is volt a kalifa címnek, így végül Omár szavazata döntött utódjáról. Igazából csak két komoly jelölt lehetett a hat főből: Ali és Oszmán. Oszmán ekkor már hetven éves volt ugyan.
Áisha már apja, Abu Bakr megválasztásakor is Ali kalifasága ellen lépett fel, s most is igyekezett a döntésben lévőket befolyásolni apja érdekében, így végül Omár Oszmánt jelölte utódnak.
Buhari szerint Omár Oszmánt végrendeletében figyelmeztette, hogy védje meg továbbra is a Könyv Népeit, tartsa meg a velük kötött szövetséget, s „hogy fegyverrel is oltalmazza azok ellen, akik őket bántják. Kötelességet pedig ne rójon ki rájuk, csak amit elbírnak.”
Omárt a Medinai Prófétai Nagymecsetben temették el, oda, ahová Mohamedet (bálk), lányát, Fátimét és Abu Bakrot helyezték végső nyugalomra.
Oszmán kalifa egy igen jó szívű és buzgó muszlim volt, azonban a jó szívét kihasználva rokonai gyakran befolyásolták döntéseiben. Rokonát, Muawiját kinevezte Szíria helytartójának, bár az is igaz, hogy Muavija igen jó szervező és hadvezéri képességekkel megáldott férfi volt. De ezt nehezen viselték el az iszlám demokráciáját gyakorló moszlimok, s ez, valamint a választás reá nem kedvező végkifejlete Alinak sem tetszett. Ali már harmadszorra került hátrányba, pedig a Próféta (bálk) legrégebbi híve, barátja és rokona is volt. (Unokatestvére és veje is volt Mohamednek /bálk/, valamint együtt töltötték nagyapjuknál ifjúkorukat.)
Oszmán idejében megszilárdultak Omár hódításai, valamint mind újabb területeket vontak katonai ellenőrzésük alá a moszlimok. Oszmán véglegesítette a Koránt a mai formájában, s semmi más nem is, de ez felülírhatatlan érdeme.
Viszont Oszmán alatt kezdődött el családjának, nemzetségének, az Omajjádok felemelkedése., Sokszor az ő érdekeik fontosabbak voltak, mint a vallásos viszonyok.
Oszmán egyébként jámbor muszlim volt, sokat olvasta a Koránt, a legenda szerint orgyilkosai is éppen a Korán olvasása közben ölték meg. Mohamed ibn Abu Bakr vezette lázadó csoport ölte meg 656 júniusában az akkor nyolcvankét éves agg kalifát.
Ő volt az iszlám harmadik követője, őt csak Khadidzsa és Ali előzte meg az iszlám felvételében.
Oszmán halála után az „Oszmán párt” azonnal szervezkedni kezdett, s meg akarta akadályozni, hogy Ali kalifa lehessen. Elkezdték a gyűlölködést és a pletykálkodást, hogy Ali felelős Oszmán meggyilkolásáért. A háttérben ezeket az erőket Muawija és klánja támogatta, de Ali kalifává választását Áisha sem támogatta.
Ali ez idáig minden megválasztott kalifának hűséget esküdött, ami igen fontos volt az őt megelőző uralkodók számára, hiszen Ali a legközelebbi rokona volt a Prófétának (bálk).
„Ahlul Bajt”-nak nevezték a Próféta (bálk), Abbasz, Mohamed (bálk) nagybátyja, Fátima, Ali és fiai Hasszán és Husszein családi együttesét.
Végül is Alit kalifának választották meg, de a választás rögtön ellenségeket is szerzett Ali számára, akik nem ismerték el a méltóságát.
Ezek között Muáwija volt a leghatalmasabb, mit szíriai helytartónak és hadvezérnek, a rendelkezésére állt egy százezres haderő is. Muáwija Oszmán másod unokatestvére volt, s hiába volt eltiltva a vérbosszútól a muszlim vallású egyén, de ez az arab hagyomány még a gyakorlatban sokfelé élt, illetve újjáéledt. Továbbá Áisha is az ellenség táborát gyarapította, valamint az Omár által még annak idején kinevezett kalifa választó bizottság tagjai is, mivel esélyt láttak, hogy megszerezhetik e méltóságot Ali ellenében.
De Ali ellen fordult Omár kalifa fia is, Abdullah.
Az elégedetlenkedők élére végül is Áisha ált (Áisha mindig ellenszenvvel viseltetett Ali iránt), s a lázadók Bászrába mentek, s ott kezdtek el szervezkedni a kalifa ellen.
Ali erre áttette Medinából a székhelyét az Omár által alapított iraki Kúfába.
Ali mindent megtett, hogy megegyezzen az ellenfeleivel, hiszen a Próféta (bálk) határozottan tiltotta az igazhívők fegyveres harcát.
Az első muszlimok muszlimok elleni ütközet az un. tevék csatája volt, amikor Khoreyba település mellett Ali kalifa vezette muszlim sereg megüközött az ellene felvonuló, Aisha vezette moszlim csapattal. Ali győzött, több főellenfele elesett az ütközetben, így Talha és Zubair is. Aishát fogságba ejtették, s csak azzal a feltétellel engedte Ali szabadon, hogy Medinába visszavonul és felhagy az ellenségeskedéssel.
E csatában történt, hogy Ali kalifa seregében sok nem arab származású muszlim is szolgált, ami első volt az iszlám történetében, mivel eddig főleg arab származású muszlimok harcoltak a kalifák seregében.
Íme egy történet: Ali a csatában elvesztette a pajzsát, ami később egy zsidó kezében látott meg újra. Visszakövetelte, de a zsidó a pajzsot sajátjának tüntette fel. Ezután a kádi (bíró) elé mentek. A bíró, mivel Ali nem tudott hitelt érdemlő tanút állítani igaza mellé, (Hasszán fia tanúságát nem fogadta el a kádi), a pajzsot a zsidónak ítélte.
Erre a zsidó így szólalt meg: „A kalifa velem a saját bírója elé jött, aki az uralkodó kárára döntötte el a peres ügyet, a kalifa belenyugodott a döntésbe. Valóban a te pajzsod, ó kalifa, én pedig most tanúskodom, hogy nincsenek istenek, csak Allah és Mohamed az Ő prófétája.”
A pajzsot Ali átengedte az újdonsült muszlimnak, s gazdagon megajándékozta. A zsidóból muszlimmá lett férfi két évvel később Ali oldalán harcolva esett el a sziffini ütközetben.
Ali ezután Muawijja ellen fordult, aki sokkal erősebb ellenfél volt, mint az Aisha vezette csapatok.
Muawijja nem akart meghódolni Ali előtt, sőt rokona gyilkosának tekintette Alit, s ezt terjesztette a birodalomban.
Ali és Muawijja seregei 658-ban, a Sziffin patak völgyében találkozott.
Ali követői azt hangoztatták, hogy Muawijja támogatói nem is muszlimok, hanem voltaképpen pogányok, hiszen a Próféta (bálk) családjának legértékesebb tagja ellen lázadtak fel, s tevékenységüket még olyan pogány eszme irányítja, mint a vérbosszú.
Ali seregében nagyszámú koránolvasó volt, akik kívülről tudták a Koránt, s igen jó hívők voltak.
Az ő szemükben a törvény ellenségei ellen folyt a harc, hiszen az ellenség fellázadt a Próféta legközelebbi rokona ellen és a választott kalifa ellen is!
A küzdelem három napig tartott, s Ali csapatai a győzelem előtt álltak, amikor Muáwijja tudva, hogy Ali harcosai mélyen vallásosak, cselhez folyamodott.
Tudták, hogy a Szent Koránt Ali harcosai mennyire tisztelik, a lándzsáikra tűzték a Szent Iratot.
A koránolvasók nem akarták sem szablyáikkal, sem más fegyvereikkel megsérteni a Korán lapjait, ezért Ali megkérték, hogy kössön fegyverszünetet, s a vita eldöntését bízza meg egy választott bíróság feladatául.
Ali ráált a felkínált alkura, s ügyei intézésével Abu Musza al- Asarit bízta meg.
Muawijja pedig Mr ibn Al-Ást, Egyiptom meghódítóját küldte a megbeszélt találkozóra.
Abu Músza véleménye szerint a kalifát a népnek kell megválasztani, s ezt a véleményét Amr kihasználta, miszerint Ali „ügyvédje” sincs meggyőződve a kalifai cím jogosságáról, ezek szerint Muawijjatól sem lehet ezt elvárni.
Ali seregének körülbelül hatoda nem értett egyet az egyezkedéssel, ezért kivonultak a táborából, s Kufába indultak.
Jelszavuk az volt: „az ítélet egyedül Allahot illeti”.
A kivonulóknak elegük volt a két család, az Omajja és a Hásim család közötti vetélkedésből. Ők még azt sem tartották szükségszerűnek, hogy a kalifa egyáltalán a Qureis törzsből kerüljön ki. Véleményük szerint a kalifát a népnek kell választani, s azt, aki a legméltóbbra, s ha méltatlanná válna, le is lehessen váltani.
Ezek voltak az un. kháridzsiták, azaz a kivonulók.
A kháridzsiták Kufába menetnél megválasztották emberüket, Abdallah ibn Vahabot.
Ezeknek a kháridzsitáknak a mai utódai az ibáditák, akik Ománban élnek, imámjuk a mindenkori ománi uralkodó.
Ali abbahagyta a harcot Muáwijjával, s elsőnek az őt cserbenhagyó pártütőkkel akart leszámolni.
658-ban megütközött velük, s az egész vele szemben felvonuló 1800 kharidzsitát felkoncolták Ali katonái.
Közben Muáwijja a hatalom megszerzésére készült, Mohamed ibn Abu Bakr egyiptomi helytartót Amr ibn Al-Ász elüldözte helyéről. Így nagyjából Ali hatalma csak Mezopotámiában és a mai Irán területén volt még szilárd.
Közben a kháridzsiták, akik egyformán gyűlölték Alit és Muawijját is, mivel szerintük ők megosztották a muszlim egységet, összeesküvést szőttek. Megállapodtak, hogy egy időben egyszerre mérgezett tőrökkel leszúrják Muawijját, Alit és Amr ibn Al-Ászt is.
A helyszínek Damaszkusz, Kúfa és Fusztát városok voltak.
661 január 22.-én a három orgyilkos akcióba lendült. A merényletek sikerrel jártak, azonban Muawijja és Amr kiheverték a sebesülésüket, Ali azonban belehalt Abdurrahman ibn Muldzsam tőrdöfésébe.
Alit a Kúfa városa melletti Nadzsafban temették el.
Ali hívei nem ismerték el Muawijja kalifaságát, hanem Hasszánt, illetve később Husszeint, Ali Fatimétől született fiúk jogait hangoztatták.
Hasszán végül lemondott a kalifai címről, s Muáwijja tetemes évjáradékaiból élt élete végéig visszavonultan Medinában.




Az Omajjád dinasztia

A Damaszkusz központú Omajjád dinasztia 661-től 750-ig uralkodott. A későbbi beszámolók az Omajjádokról mint arab „királyok”-ról, és nem mint igazi muszlim vallási vezetőkről beszélnek, bár lehetséges, hogy ez csak az abbászida propaganda eredménye Az Omajjádok erősen támaszkodtak arab csapataikra, és hangsúlyozták arab származásukat, birodalmukat pedig kelet és nyugat felé is kiterjesztették. Ragaszkodtak hozzá, hogy alattvalóik megtartsák a vallási törvényeket, de egyesek közülük fényűző életmódot folytattak, vadásztak, és bort ittak, amit az iszlám törvények tiltanak. A damaszkuszi Omajjád-mecset és sivatagi palotáik maradványai is tanúsítják a hivatalos- és magánélet közti különbséget, amely azonban nem kizárólag az Omajjádokra volt jellemző.
A „jól vezetett kalifák” alatt a Mohamed (bálk) kori kicsiny moszlim közösség világbirodalommá nőtt. E birodalmat terjesztették tovább az Omajjádok az Atlanti óceántól az Indus völgyéig, Dél- Franciaországtól, Calabrián, Cipruson és Szicílián keresztül egészen az afrikai Núbiáig.
Moawijját 661-ben Jeruzsálemben kiálltották ki kalifának, s ő a birodalom székhelyét, egykori kormányzóságának fővárosába, Damaszkuszba helyezte át. Muavijának behódolt egész Arábia, a Szent Városokkal együtt. Közben Medinában a lemondott volt kalifa, Ali fia, Hasszán is meghalt, elképzelhető, hogy megmérgezték.
Muavija az akkor még döntően szír keresztényekre (kajsziták) és az ide Jemenből bevándorolt arabokra (kelbiták) támaszkodott. Damaszkuszt azért is választotta új fővárosul az első Omajjáda kalifa, mert a város körülbelül egyenlő távolságra feküdt a birodalom minden részétől.
Muavija politikusként és szervezőként kiváló, zseniális ember volt. Politikai kifinomultságával érte el azt, hogy bázist teremtve maga körül, örökletes dinasztiát alapított meg.
Muávija kortársai, akik egyben udvari költői, haszonélvezői is voltak, sorban gyártottak olyan „hagyományokat”, mely Ali családját, illetve közvetlen őseit járatták le, így Ali apjáról, Abu Tálibról is született „hagyomány”, miszerint a Próféta a Pokol tüzét jósolta meg neki.
Tudjuk, hogy Moávija apja Abu Szufján a Próféta (bálk) elkeseredett ellenfele volt Mekka behódolásáig. Anyja, Hind az ohodi csata után nem éppen dicséretre méltó cselekedetet hajtott végre Hamza májának rágcsálásával. Moavija vezetette be Medinában azt a rendeletet Ali fia Hasszán halála után, hogy a pénteki nyilvános prédikáció részévé vált az Ali családjának átkozása. Ezt jóval később, II. Omár kalifa szüntette meg 717-ben.
Az arabok igen sokat adtak a származásra. Ezért kellett az örökös ellenfél családját lejáratni Moavijának, hogy a saját, nem teljesen szeplőtelen hírű felmenőit jobb színbe tüntethesse fel.
Most lássuk, hogy mit tett a birodalma érdekében Moavija.
Átvette a bizánciaktól a rendszeres postaszolgálatot. Féltestvére, Zijád leszámolt, mint Baszrai helytartó a kháridzsitákkal és a siítákkal is. Zijad fia, Obajdallah apja halála után, mint a helyébe lépő új kormányzó, fojtatta a keleti hódításokat. Átlépte a közép-ázsiai Amu Darja folyót, s Buharáig meghódította ezt a vidéket. Transzoxániának hívták e területet akkoriban, melynek további meghódítását Szaid folytatta. Elfoglalta Szamarkandot is, s csapatai elérték az Indus folyót, bár akkor még véglegesen nem sikerült lábukat ott megvetni. Amr ibn Al-Ász meghódította Ifrikijja provinciát, ami azt jelenti, hogy a birodalom Afrikában a mai Marokkó határáig terjedt a Földközi tenger déli partjain. 695-ben elfoglalták Khartagot, s megalapították Tuniszt, de előtte 670-ben Khairuánt, ami ma Afrikában az iszlám legszentebb helye. Okba ibn Nafi kezdte meg az észak afrikai berberek elleni harcot, s e harcok több évtizedekig elhúzódtak. Egészen addig, míg a berberek fel nem vették az iszlámot. De ez már nem Moavija alatt történt. Felállította a kalifátus első flottáját, melyet fia, Jazid vezetésére bízta. E hajóhad foglalta el 648-ban Ciprus szigetét, 654-ben szétverte a bizánci flottát Alexandria előtt.
Szárazföldön és a tengeren egyaránt megtámadta Bizáncot, azonban az visszaverte a támadást. Így Muavija Kis-Ázsia egy részét kénytelen volt feladni.
A következő Konstantinápoly elleni támadást már görögtűzzel verték vissza a bizánciak.
A közigazgatást átszervezte, melybe a bizáncin kívül perzsa elemeket is átvett, felosztotta birodalmát alkirályságokra, szám szerint ötre (iraki, hedzsászi, al-dzsazirai, egyiptomi, ifrikijjai).
Főhivatalnokait saját maga nevezte ki, erősen központosította államát. Az alkirályai teljhatalommal rendelkeztek, beszámolási kötelezettségük csak a kalifa felé volt. Az adókat is az alkirályok szedették be, s küldték az Omajjád központba.
A hadsereget is átszervezte bizánci módra. Nevéhez fűződik egy politikai mondás, melyet az arabok igen jól ismernek: az un. Muávija távolságtartás. Ez azt jelenti: ha a másik fél-fogta cérnát az húzni kezdi, Muávija engedi, ellenben ha a másik fél engedi, Moavija húzza. Azaz, a közöttük lévő cérnaszál mindig feszes marad, sem elszakadni nem engedi, sem meglazulni.
Moavija a lakosságot is négy elkülöníthető részre osztotta.
A legfelsőbb osztályba sorolták az uralkodó arab moszlimokat, tehát akik már jó ideje felvették az iszlámot, s az Arab-félszigetről származtak, valamint előkelő volt a származásuk.
Az alatta lévő osztályba a moszlim arab és nem arab származásúak voltak, őket nevezték a klienseknek. A harmadik osztályba kerültek az „ahlul kitáb”, azaz az egyistenhívő (keresztény, zsidó) vallású emberek. A negyedik osztály a rabszolgáké volt. Rabszolga viszont moszlim nem lehetett, ha az felvette az iszlámot, lehetőleg fel kellett szabadítani.
Moávija pártolta a művészeteket, hiszen eléggé gazdag volt. Igen sok keresztény és zsidó tudós, költő, orvos alkotott udvarában.
Államalkotó műve maradandó, hiszen alapjaira épült a későbbi minden iszlám kalifátus közigazgatása is.
Muávija halála után (680) fia, Jazíd lett a kalifa. Még ebben az évben kitört Irak területén egy felkelés Ali fia, Husszein vezetésével, de hamar megbukott. Husszein halála az iraki Kerbalánál ugyanakkor a síitizmus kezdetét is jelöli (síat Ali: Ali pártja). A síiták az elesett harcosokat mártírként tisztelték, és úgy gondolták, hogy igazi kalifa csak Ali családjából származhat, azaz a Próféta leszármazottait illeti meg mind a vallási, mind a világi vezetés a muszlimok fölött. Jazid állítólag részeges volt, s hogy mennyire nem érdekelte a vallása, az is mutatja, hogy nyíllal lövöldözött a Szent Korán lapjaira. )
A kalifai cím ezután a családban öröklődött, bár Jazíd két fia polgárháborút robbantott ki, amely 683-tól 684-ig tartott. 685-ben Abdal Malik (685-705) lett a kalifa, és megkezdte a kormányzat igazi megszervezését. A meghódított bizánciaktól és perzsáktól átvett közigazgatási rendszereken addig nem változtattak, és a görög, illetve a perzsa is megmaradt hivatalos nyelvként. Abdal Malik mindent központosított, az arabot tette meg a levelezés és a hivatalos feljegyzések nyelvének, és arab pénzt is veretett: az arany dinárt és az ezüst dirhemet. Az első időkben ugyanis bizánci és perzsa érméket használtak, majd később az érmék azon oldalára, ahol az idegen uralkodók arcképei voltak, Korán idézeteket verettek. Malik volt az első moszlim-arab uralkodó, aki saját pénzérmét veretett. Egységes pénzrendszert állítatott fel. A birodalom minden moszlim vallású etnikuma számára az ő uralkodása alatt kezdődtek meg az egyenlő jogok megadása. Jámborsága jeléül a kincstár pénzének egy részét az eredeti jeruzsálemi Sziklamecset felépítésére fordította. Sok ellenlábasa is volt, így ellenkalifa is, aki Abdallah ibn an-Zubair volt. Közben kibontakozott az újbóli kháridzsita lázadás és az un. Mukhtár féle mozgalom, mely Husszein imám meggyilkolását szerette volna megbosszulni, s vezetőjévé Ali egyik fiát, aki Hanifijétől származott, Mohamedet választották. Abdal Málik két tehetséges hadvezérével indult Mukhtár ellen, s az csellel leverte a kalifa seregét.
687-ben viszont, mivel szinte minden erő a siíták ellen küzdött, Kufát elfoglalva, legyőzték Mukhtár seregét, Kufa városát elfoglalták, maga Mukhtár is elesett a falakon. Maliknak meg kellett ostromolnia magát Mekkát is, s az ostrom alatt nagy kárt szenvedett a Kába is.
690-re sikerült a birodalmat egységesítenie. Legkegyetlenebb helytartója Haddzsádzs, akinek Baszra volt a központja, irgalmatlanul felszámolt minden alida, vagy kháridzsita mozgalmat, felkelési próbálkozást. Maguk az arabok is az arab történelem legkegyetlenebb zsarnokának nevezik Haddzsádzsot.
A kalifa az egységes birodalom megteremtése után két testvérével visszafoglaltatta a bizánciaktól Örményországot, a Fekete tenger délkeleti vidékét, valamint az ideiglenesen bizánci kézre került Ifrikijját is.
Málik alatt indult meg újból a harc a nyugat afrikai berber törzsek ellen, akik eddigi területeik, függetlenségük elvesztésébe nem akartak belenyugodni. A 680-as években tört ki a felkelésük egy Káhina nevű berber prófétanő vezetésével az iszlám és arab uralom ellen.
Az egyiptomi alkirály Hasszan ibn an-Numán nevű hadvezért küldte a berberek ellen, akikkel igen nehéz dolga akadt. A berberek legyőzték a muszlim arab seregeket, végül is Káhina halála oldotta meg a problémát, aki mielőtt meghalt, gyermekeit Hasszán hadvezérhez küldte, hogy azok az iszlámot felvegyék.
Végül a berberek csatlakoztak az arabokhoz, a nem muszlimok az iszlám útjára léptek, s az arabokat segítve folytatták a hódításokat. Eljutottak az Atlanti óceánig, meghódítva teljes Numídiát, Mauritániát, Malit.
Malik létrehozta a birodalom kémszervezetét, a postai szolgálatot és a postahivatalokat újjászervezte, kiterjesztette az újonnan meghódított területekre. Az ő uralma alatt jutottak el, véglegesen megvetve lábukat a moszlim csapatok, az Indus folyóhoz.
Rendőrséget állíttatott fel, melynek vezetője egyúttal a testőrségének a parancsnoka is volt. Minden nagyvárosnak külön rendőrsége volt, mely az erkölcsök és a piacok védelmét kapták feladatul.

Abdal Malik fia, Valíd (ur. 705-715) még jobban kitolta a birodalom határait, így az iszlám keleten egészen Indiáig eljutott, meghódítva Kashmír és Pandzsáb tartományokat, nyugaton pedig a moszlim erők Spanyolország déli részéről kiindulva a félsziget nagy részét elfoglalták. Északon Közép-Ázsiában hódítottak meg új területeket (Fergána). A Talasz folyónál tönkreverik a kínai császár hadait, s ezzel Kasgar is moszlim uralom alá kerül (ma Kína része). 707-ben a Kazár Birodalom ellen harcolva, meghódítják a Kaukázus északi lábánál, a Kaszpi-tenger partján lévő Derbentet is. I. Valid fia, Abbasz Bizánctól a kis-ázsiai Kilikiát hódítja el.
711 áprilisában, a Tarek nevű felszabadított berber rabszolga vezetésével mintegy ötezer moszlim harcos (berberek és arabok) kel át az Afrikát Hispániától elválasztó keskeny tengerszoroson. Tábort ütnek a partra szállás helyén, s ezt elnevezik Dzsebel al-Tariknak, vagyis Tarik Hegyének, azaz Gibraltárnak. A moszlim sereg a polgárháború dúlta Ibér félszigetre Ceuta volt grófjának a hívására érkezik támogatás céljából. A gótok kemény elnyomásban részesítették Hispánia lakóit, s a moszlim hódítást felszabadításként élték meg. Az arab-berber csapatok a Guadalquivir folyó mentén nyomultak előre, melynek völgye a hegyes vidéken jó hadi útvonalnak számít.
Hispánia és a gót uralom sorsa a Jerez de la Frontera melleti 8 napos csatában pecsételődik meg. Roderik herceg vereséget szenved, s elkezdődik egy közel háromnegyed évezredes moszlim uralom a félszigeten.
Ennek az uralomnak az emlékeit csodálhatjuk meg ma Granadában, Sevillában, Cordobában is. Olyan civilizáció jött itt létre, mely párját ritkítja a történelemben. Együtt alkottak a moszlimok, keresztények, zsidók a legteljesebb békében és harmóniában.
Spanyolország barokk, komor kereszténységével, kirívó ellentéteivel, fényekben és árnyékokban oly gazdag természetével őrzi kitörölhetetlenül annak a hét évszázadnak az emlékeit, amikor az iszlám-arab világ gyöngyszeme volt. E földön a moszlim hódítás nem vezetett a mezőgazdaságban hanyatláshoz, mint a többi keleti országban. A nomádok ugyanis csak elenyésző számban tudtak nyájaikkal átkelni a Gibraltári szoroson. Ez megmentette Hispániát attól, hogy kopár sivataggá változzon. Ezzel szemben a nagy földbirtokok feldarabolása, az ésszerű iszlám-arab közigazgatás intézkedései olyan új mezőgazdasági termények meghonosítására adtak alkalmat, mint a rizs, a cukornád és a datolya.
Itt éltek és alkottak többek között olyan híres tudósok a későbbi századokban, mint Ibn Rusd és Ibn Sziná, akit az európaiak Avicenna néven ismertek meg.
Itt az Ibér félszigeten alakult ki a későbbiekben a csodás mór művészet, amelyből a gótikus építészet is ihletet merített.
732-ben a birodalom elérte északi irányú kiterjedése határát, amikor Nagy Károly nagyapja, Martel Károly frank uralkodó (ur. 715-741) Poitiers mellett megverte a moszlim erőket.
Ez a frank győzelem lélektanilag fontos volt az akkori barbár Európa számára, hiszen már-már a kereszténység végső elsöprését látták az iszlám előrenyomulásában. Ez a győzelem később a lovagi epika egyik forrása lett. Itt talált magára a barbár Európa, s ettől kezdve érdeklődően figyelt a moszlim tudományok felé.
Ám megállapíthatjuk, hogy a poitersi csata moszlim győzelem esetén sem jelentett volna lényeges változást a korabeli politikai viszonyokban. Az arabok nem tűzhették ki célul a Hispánia feletti területek tartós meghódítását. Ám így is Dél-Franciaország több évtizedre tartós moszlim uralom alá került. Monpelié környékén a régi vízi malmokat a mai napig a szerecsenek malmainak hívják.
A bizánci birodalom még mindig erős volt, és bár Szulejmán uralkodása (715-717) alatt expedíció is indult Konstantinápoly elfoglalására, a vállalkozás sikertelen volt, ami negatívan hatott a kalifátus presztízsére. Az erős arab hajóhadat ismét csak a görögtűz bevetésével tudták visszaverni a falak alól. Sajnálatos módon Szulejmán is mértéktelenül fogyasztott bort, s a korabeli források szerint ritkán volt józan.
Sok vélemény szerint Szulejmán utóda, Omar ibn Abdal-Azíz (ur. 717-720) volt az „egyetlen igaz Omajjád kalifa”, de jámborsága és az arabok iránti elfogultsága következtében száműzte a dhimmiket az adminisztratív posztokról (bár az amszárokba, a helyőrségi városokba nem arabokat is beengedett), és megemelte a Szírián kívül állomásozó arab katonák fizetését. E rendelkezései meggyengítették a kincstárat. A dhimmik mellett a maválík osztálya is létezett – ebbe a nem arab származású, vagy arab törzsekhez nem csatlakozott muzulmánok tartoztak. Abdal-Azíz uralma alatt a maválíknak hátrányos gazdasági és szociális megkülönböztetésben volt részük, így elégedetlenségük folytán ők is potenciális fenyegetést jelentettek a társadalom stabilitására. Sok muszlim történetíró nevezi II. Omárt az ötödik jól vezetést alkalmazó kalifának. Ő tiltotta meg a pénteki istentisztelet alkalmával törvénnyé emelt Alidák átkozását!
A történelmi források ez idő tájt tesznek először említést a szúfikról Az aszketicizmus részben egy korábbi hagyomány folytatása volt – például a Sivatagi Atyák IV. századból származó hagyományáé – részben pedig a buzgó moszlimok reakciója számos, magát muszlimnak nevező szomszédjuk gazdagságára és világiasságára. A hadísz a próféta szegénységéről és egyszerű életmódjáról is tudósított, a Korán figyelmeztetései pedig egyértelműek voltak.
A moszlimok (a IX. században) meghódították Szicíliát, Calabria egy részét, és elözönlötték hadaikkal Málta és Szardínia szigeteit is. A hadjárat már az Abbasszidák után következett be, de most Dél-Európát egészbe véve vizsgáljuk.
827-ben a tunéziai aglabida emír a Szuszi ribat falai között gyűjtötte össze seregeit, s vezetőjükül nem egy harcedzett hadvezért nevezett ki, hanem a tudós Szinán Aszad Al-Furatot, aki a következő furcsa szavakat mondat a katonáinak, ahelyett, hogy vérontásra, vagy mártíromságra ösztönözte volna a harcosokat: „ Minden erőtökkel a tudományt szolgáljátok, gyűjtsetek belőle minnél többet…”
E furcsa szavakkal vette kezdetét a szicíliai hadjárat.
Szicíliában közel két évszázadig tartó arab uralom volt.
Itt a moszlim hódítás után olyan gazdasági intézkedésekre került sor, mint Hispániában. Citrom és narancserdők vették körül a rizs és zöldségföldeket, behozták a datolyapálmát és a cukornádat, csakúgy, mint Hispániába.
Szicília, mint Hispánia, a tudomány és a művészet terén a Földközi-tenger medencéjének az egyik legfejlettebb területe lett. Sok, mai szicíliai majorság, még mindig az arabok által bevezetett agrárreform értékeihez igazodik. Újból felhasználták az elfeledett hidraulikus szerkezeteket, mely a szél és a víz energiáit hasznosította. Az akkori Palermo narancsfáival és mecseteivel az arab világ egyik legfontosabb és legszebb városa volt.
Marsalla, egy kikötőváros Szicíliában, arab neve van, melynek jelentése, Allah, azaz Isten kikötője.
Szicíliában a moszlim uralmat egy északi nép, a normannok szüntették meg, Roger gróf vezetésével. Győzelmük után a magasabb rendű kultúra meghódította őket.
Itt találkoztak a vikingek leszármazottai a beduinok örököseivel. Közös erővel egy új kultúrát hoztak létre. A győzők hagyták legyőzni magukat a legyőzöttek kultúrájától. A normann kultúrában alapvető szerepet játszott az arab nyelv, kultúra és művészet.
A Palermo környékén épült normann kastélyok gyakran arab stílusban épültek, s arab nevük is volt.
II. Frigyes (pedig akinek királyi udvarában egyaránt beszéltek latinul és arabul) különítette el a szicíliai Lucerába, egyfajta gettóba az utolsó szicíliai moszlimokat, ahol az Anjouk irtották ki őket 1300-ban. E vérfürdővel zárult az iszlám középkori jelenléte olasz földön.
A Nyugat két ellentétes érzéssel viszonyult az iszlám világhoz. Egyrészt kérlelhetetlenül gyűlölte és katonailag harcolt ellene, másrészt csodálta és egyfajta titkos belső áhítattal vonzódott annak tudománya és kultúrája iránt.
Az arab moszlim kalózok rajtaütéseitől és fosztogatásaitól rettegett a Földközi tenger nyugati és középső medencéje. A kalózkodás nagyobb veszélyt jelentett a Földközi tenger nyugati medencéjében, mint egy reguláris flotta. A mai napig a tenger megszentelésének katolikus keresztény szertartása olasz földön a régmúlt emléket idézi A „semmiből” előtörtek a „pogányok” és végig sarcolták a partvidéket, sőt Rómát is sarcfizetésére kényszerítették. Ibn Khaldun, a nagy történetíró így ír: „A Bizánci Császár kivételével a keresztények egy szál deszkát sem úsztathatnak e tengeren.”
A Földközi-tenger, amely az ókorban és a kora középkorban az akkori világ tengelye volt, mind inkább határ lett, amely két ellenséges világot választott el egymástól.

A birodalom lassan túl nagyra nőtt ahhoz, hogy egy központból közigazgatásilag és politikailag irányítani lehessen; a következő kalifák nem voltak elég erősek ahhoz, hogy helytartóikat féken tudják tartani; a pénzügyek rosszul álltak; a maválík még a dhimmiknél is jobban fel voltak háborodva másodrendűségükön, Ali követői pedig egyik utódát akarták kalifának választani.
Az utóbbi két tényező találkozott össze a Muhammad ibn Ali ibn al-Abbász, a próféta egyik nagybátyjának leszármazottja által vezetett felkelésben. A felkelést a szélsőséges síiták és a próféta vérvonalához hűséges moszlimok támogatták. Al-Abbász halála után a felkelés vezetője fia, Ibráhím lett, aki egy irakit, Abu Muszlimot küldött Khoraszánba, ahol a felkelés 747-ben ténylegesen megkezdődött. A kormányzat támogatói nem tudtak hathatósan ellenállni a felkelőknek, és a végső csatában az Omajjádokat végleg legyőzték. 750-ben Ibrahim bátyját, az asz-Szaffáh (a vérontó) néven emlegetett Abu al-Abbászt választották meg kalifának. Az ezt követő ötszáz évben a kalifátus központja Irak lett, a birodalomban pedig már nem az arab túlsúly érvényesült.
A csatát túlélő Omajjádokat később mind meggyilkolták, egyetlen kivétellel: Abdar Rahmán Spanyolországba (Andalúziába) szökött, és Cordobában Omajjád kalifátust alapított, amely 1031-ig állt fenn. A tartományt III. Abdar Rahmán (912-961) nyilvánította kalifátusnak. A késői VIII. századból származó Cordobai Nagymecset máig tanúskodik hatalmukról, kultúrájukról és befolyásukról.

Az iszlám Indiában

A muszlimok a korai hódítások korszakában jutottak el Indiába is. Az iraki kormányzó által indított sereg 711-712-ben megtámadta és elfoglalta az Indus deltájánál fekvő Szindh tartományt. Az új területen az arabok kisebb, független dinasztiákat alapítottak, és néhány helyi törzs felvette a z iszlám vallást.

A támadó muszlimok elleni harc központja kezdetben az indiai Chittor városa volt, melyet több más várossal együtt, a legendás indiai harcosok, a radzsputok uraltak. (Ma is Radzsasztánnak nevezik ezt az indiai szövetségi államot.) A radzsputok számára a fegyveres harc szent dolognak számított, íratlan lovagi kódexük szerint a legméltóbb harci eszköz a kard volt számukra. Radzsasztán városainak, várainak falai tartották fel a moszlim hódítók seregeit, s Chittor falai közzé Ala ud Din szultán volt, aki közel tíz évig tartó ostrom után behatolt. Elfogyott az ostrom alatt a víz és az élelmiszer, a radzsput nők öngyilkosok lettek, a harcosok pedig a dicső halált választva a támadó moszlim seregek közzé rohantak. Ezzel a fegyverténnyel tulajdonképpen megszűnt a számottevő fegyveres ellenállás Indiában a moszlim hódítok ellen. Az Indiába irányuló támadások minden esetben a Khyber szoroson át vezetett, s Ghazni városa volt a hódítók, rablóhadjáratok kiindulópontja.

A szomszédos Afganisztánból a moszlim Ghaznavidák legtehetségesebb uralkodójuk, Mahmud (998-1030) 999 és 1027 között szinte évente tört be India területére. Mahmud a rablóhadjáratokról nem csak hatalmas mennyiségű hadizsákmányt, de indiai költőket és más művészeket is hozott magával. A Ghaznavidák uralmát a Ghúridák döntötték meg, akik szintén gyakran betörtek Észak-Indiába, és egészen a Gangeszig eljutottak. A késői XII. században Észak-India helyi uralkodója függetlenítette magát a központi hatalomtól, és a XIII. század elején Delhi uralkodói, hatalmuk s függetlenségük jeleként felvették a szultán címet 1241-ben a mongolok lerohanták Pandzsábot, de a szultanátus talpra állt, visszaverte őket, és a moszlim hatalom tovább terjedt déli irányba a Dekkánon keresztül. Számos szultanátus létezett egymás mellett, többek között a bengáli, a kasmíri, a gudzsaráti és a dzsaunpuri. 1320-ban Delhiben a Tughluk-dinasztia jutott hatalomra. Muhammad ibn Tughluk (ur. 1325-1351) ulemá kat, vallástudósokat és szent embereket küldött a szomszédos területekre, hogy előkészítsék az iszlám útját. A térítésben nem erőszakra támaszkodtak, sokkal inkább az iszlám egyetemessége hatott azokra, akik elégedetlenek voltak a kasztrendszerrel. Ugyanakkor sokan vették fel a z iszlám vallást a csistí szúfi rend hatására, amelyet a XII. század végén alapítottak Indiában, és a Végtelen megközelítéséhez nagyra tartotta a tanulást, az elmélkedést, és különösen a zenét és a vallásos dalokat. Az indiai moszlim élet és társadalom alapját a maszdzsid ok (mecsetek), medreszék (vallási iskolák), és khanaká k ( szúfi rendek otthonául szolgáló házak) alkották. A delhi szultanátus névlegesen moszlim volt, bár az uralkodók hozzáállása a törvény nyílt figyelmen kívül hagyásától szigorú betartásáig változott.

Muhammad ibn Tughluk fia, Fírúz erős szultán volt, és türelmet tanúsított a hinduk iránt. 1388-ban bekövetkezett halála után azonban a gyenge szultánok uralma a szultanátus széthullásához vezetett, amelyet aztán 1397-1398-ban Timur Lenk és mongol csapatai támadtak meg. Delhi elesett, de Timur ekkor visszatért északra. Egyik utóda, Bábur volt az, aki 1526-ban véglegesen elfoglalta a szultanátust, feldúlta, elfoglalta Delhit és Agrát, és további hódításai következtében egész Észak-India ura lett. Nem csak katona, de művelt ember is volt. Őt 1530-ban fia, Humájún követte a trónon, 1556-ban pedig unokája, Akbar, a mogul dinasztia igazi megalapítója. Akbar uralkodását a mogul birodalom aranykoraként emlegetik: a birodalom területe növekedett, mert Akbar elfoglalta az északra fekvő Kasmírt és Beludzsisztánt, és a délre fekvő Dekkánt. Bár eredetileg buzgó muszlim volt, toleráns volt a helyi vallással szemben, és fogékony tanai iránt. Megszüntette a hindukra kivetett fejadót, és fő pénzügyi tanácsadója is hindu volt, a kormányzati feljegyzések pedig perzsa nyelven íródtak. Mindez a nem moszlim hatások iránti nyíltságát és elfogadó magatartását mutatja. Városa, Fatehpur-Sikri vallási viták helyszíne volt, és egy új stílusú monoteista vallást is alapított, mely különböző vallások elemeit egyesítette, és az Isteni Hit (Dín-e Iláhí) nevet kapta. (Ez a hit Akbar halálával megszűnt.)

Akbar 1605-ben bekövetkezett halála után 1628-ig fia, Dzsahángír uralkodott, majd őt Dzsahán sah (1628-58), az agrai Taj Mahal építtetője követte. (Felesége, Mumtaz Mahal síremléke lett ez az impozáns és csodálatos építmény, aki gyermeke szülésébe halt bele.) Fia, Aurangzeb 1658-ban került trónra. Szigorú moszlim lévén felújította a hindukra kivetett fejadót, és néhány hindu templomot le is romboltatott. Uralma alatt folyamatos volt a nyugtalanság és a harc, az uralkodó pedig saját hadjáratait vezette. Halála (1707) után fia, Muazzam került hatalomra, és Bahádur sah néven uralkodott. A birodalom gyengülni kezdett, és 1738-ban az afganisztáni Nádir sah támadásainak volt kitéve. A hinduk fokozatosan egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tettek szert, és a britek és más európaiak is egyre erősödtek. 1858-ban az utolsó mogul uralkodót megfosztották trónjától azzal a váddal, hogy támogatta a szipojlázadást, más néven az indiai felkelést, India pedig angol uralom alá került. Már nem az iszlám volt az uralkodó vallás, és gyakran konfliktusba került a hinduizmussal. A brit uralom megszűntével, (1947) az angolok vallási alapon két államra osztották az Indiai szubkontinenst, a moszlim Pakisztánra és a hindu Indiára. Később Pakisztánból elszakadt az un. Kelet-Pakisztán, s Banglades néven (1971) új államként jelent meg a történelem színpadán.

Hiába volt a megosztás és az azt követő kölcsönös moszlim-hindu népvándorlás, ma is milliós nagyságrendekben élnek moszlimok Indiában (nagyjából kb. 50millióan), Pakisztánban viszont már jóval kevesebb hindu él. E volt gyarmattartói „trükk” eredményeképpen eszkalálódhatott a kashmiri konfliktus, ahol a moszlimok élnek többségben, s mégis Indiához tartozik területük jó része



____________________________________________________________________

Az Abbászida dinasztia

754-ben, négy évvel asz-Szaffáh győzelme után testvére, al-Manszúr (úr. 750-754) Madinát asz-Szalám (a béke városa) néven megalapította Bagdadot a Tigris és az Eufrátesz folyók között. A birodalom központja így egy olyan kereskedelmi és mezőgazdasági területen feküdt, amely a babiloni és asszíriai birodalmak öröksége volt.

Bagdad építése négy évig tartott, közel 100ezer ember építette a birodalom minden részéből, a hivatalos neve pedig Dar es-Salam lett. Tööb nagymecsetet építettek, valamint a kalifának palotákat, az egyiket az „örökkévalóság Palotájának” nevezték el, melynek kertjét a Paradicsom kertjéhez igyekeztek hasonlóvá tenni.A perzsák közelsége miatt, a perzsa kulturális, ideológiai hatások megjelentek Bagdadban.
A perzsáktól vették át később a nagyvezíri intézményt is (itt jelent meg a Barmak család, mely a vezírséget dinasztiaként örökölte a későbbiekben).

Az Abbaszidák is arabok voltak, s a Próféta (bálk) nagybátyjától Abbasz ibn Abdul Muttalibtól származtatták magukat. E család is a Próféta (bálk) rokonsága volt, de nem Alida, azaz nem Ali kalifa-imám leszármazottai közül kerültek ki a későbbi Abbászidák. Ugyanakkor az Abbaszidák ügyes propagandájukkal sokáig támogatókat találtak Ali követői közül.

Az Ommajádok elleni harcokat Muszlim vezette, aki a kelbiták egy részét is maga mellé tudta állítani.
Ezzel a jellegzetes és érthető geneológiai megalapozással adtak nyomatékot uralmi törekvéseiknek. Céljaik elérésében azonban – hogy megdöntsék az Omajjdádok uralmát- kénytelenek voltak olyan erőkre támaszkodni, amelyek szembe szálltak a hatalmat monopolizáló arab uralommal.

Fekete zászlajuk alatt egyesültek rövid ideig mindazok az elégedetlenkedő elemek, amelyek a damaszkuszi Omajjád ellenzékét képviselték. (Felhasználták a Prófétának (bálk) tulajdonított mondást: „Horaszánból fekete zászlókkal előbukkannak majd a hívek, élükön a Mahdival”) Főképpen az iráni áttértek támogatása biztosította a vállalkozás sikerét. Ugyanis az Abbaszida propaganda termékeny talajra talált e régi kultúrájú és nagy történelmi múlttal rendelkező nép köreiben.
Ám az Abbaszidák elfelejtették ígéreteiket, még az Omajjádok törzsfői közvetlensége sem jellemezte uralmukat.
Udvartartásuk még fényűzőbb, még cifrább volt, mint az Omajjádoké, viszont ők már jobban vigyáztak a vallásos látszatra.

A közigazgatás erős perzsa jelleget vett fel, és már a hadsereg nagy része sem arabokból állt – gerincét már nem besorozott katonák, hanem zsoldosok alkották, így időnként túl nagy erőre is szert tett. Hűséges és erős hadseregre mindenképpen szükség volt a gyakori felkelések leverésére, vezették azokat trónkövetelők, vagy, még gyakrabban, a fekete rabszolgák (zandzs) ellen, akik 869 és 883 között komoly fenyegetést jelentettek, és még Bászrát is elfoglalták, mielőtt legyőzték volna őket. A zandzs felkelésnél veszélyesebb volt az Abbasszida kalifátus részére az. un. karmatiak mozgalma. Hamdan Karmat vezette, siíta messianisztikus és kommunisztikus tanokat hirdettek. Mekka környékén szerveződtek, s a várost és környékét évekig hatalmukban tartották. Oly elvakultak voltak, hogy megpróbálták a fekete Kába követ is széttörni. A követ később újból egy Abbászida kalifa összeállította, ezüst keretbe foglaltatta, s egy szilánkját bagdadi palotájának küszöbébe építette, hogy a hozzá látogató kénytelen legyen minden alkalommal a palotájának küszöbénél leborulni. (A Kába kő ezüst foglalata a mai napig körbefogja egyfajta tölcsérként a követ.)

Bagdad egy hatalmas kereskedőbirodalom központja volt – a kalmárok a messzi északra, így Skandináviába, illetve Indiába és Kínába is eljutottak. A luxuscikkek biztosították a jólétet, de nyersanyagban és élelemben sem volt hiány. Az ősi civilizációkhoz hasonlóan az öntözéses földművelés hatalmas földterületek megművelését tette lehetővé; de, mint oly gyakran, a munkások szegények maradtak, míg munkáltatóik és a földbirtokosok meggazdagodtak.
A kalifátus történetében először történt meg, hogy a kalifátus nem volt azonos az iszlámmal, ugyanis az umma iszlamijja több térsége (főleg a peremterületeken) nem ismerte el az új kalifát. Új muszlim államok, dinasztiák születtek.

A következő Abbaszida kalifa, Abu Dzsáfár Al Manszúr (754-775) volt aki valójában megalapította az Abbaszida dinasztiát. Következő 35 Abbaszida kalifa az ő egyenes ági leszármazottja volt.

Az Abbászida kalifák közül alighanem az Ezeregyéjszaka meséiből ismerős Hárun ar-Rasíd (ur. 786-809) a legismertebb. Őt Jahja ibn Khalid ibn Barmak nevelte, s fia, Dzsáfár lett később a nagyvezére. Dzsáfár bőkezű volt, jó mecénása a kultúrának, mely bőkezűségét legendák és szinonima is megörökítette. Itt élt és alkotott az akkori iszlám kelet költőóriása, Abu Nuvász is. DE erre a korra jellemző, hogy pl. al-Balaúszi nevű csillagász, megállapította, hogy a Föld gömbölyű (Kolombusz Kristóf erre hivatkozva akart Indiába eljutni a Föld megkerülésével). A tudomány fejlődött, így a matematika, a kémia, a csillagászat (a Hidzsra év kiszámítása, a Mekka felé való imádkozás irányának pontos tájolása, a napi imák idejének pontos meghatározás miatt) és a hajózás is. Az indiai számokat arab számként átvette Európa, s más felfedezést, újítást is. A kémia szó például az al-kímia szóból érkezett hozzánk. De a horoszkópkészítés és az „aranycsinálás” is fontos volt ezekben az időkben. Ez a fél évszázad minden bizonnyal összességében az iszlám legfényesebb időszaka lehetett. A Barmakida nagyvezíri család végül is csak 100 évig ügyelte a birodalom közigazgatását, mivel egy későbbi Abbaszida kalifa a családot kivégeztette és vagyonukat elkoboztatta Harún ar Rasid halála után polgárháború tört ki fiai között; Mámún győzött, és uralkodása (813-833) alatt a birodalom tovább virágzott. Érdekes momentum, hogy Harun ar Rasid szövetségese volt Nagy Károlynak, de együttesen sem tudták megingatni az ommajádok Cordobai kalifátusát. Bagdad és a birodalom végül is Harun ar Rasid és Mammun nevű fia alatt élte fénykorát, utána bekövetkezett a lassú hanyatlás.

Az Abbassídák alatt a zsidóknak kivételezett helyzet jutott, például Bagdadban rabbi iskolákat, zsinagógákat is építettek, s a főrabbit megkülönböztetett tisztelet övezte. Sok keresztény és zsidó lett fontos nagy állami tisztség betöltője, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt némely kalifa, aki kemény korlátozó intézkedéseket (pl. öltözködési szabályok, megkülönböztető jelek használata, tilalmak, stb.) hozott ellenük. De ezek csak pár évig tartottak, s minden visszatért a régi mederbe.

Ugyanakkor a külső és belső feszültségek is lassan láthatóvá váltak, a helyi uralkodók pedig egyre önállóbbak lettek, néhányan saját dinasztiát is alapítottak, a kalifa fensőbbségét pedig csak névlegesen ismerték el. Spanyolországban az Omajjádok már önálló emír ek voltak, III. Abdar Rahmán pedig 928-ban Cordobában kalifává kiáltotta ki magát. A IX. században félig önállóvá vált többek között Egyiptom helytartója, Ahmad ibn Túlún és utódai, Perzsiában pedig a Táhiridák, Számánidák és a Szaffáridák. Az ezt követő században a perzsa Bújida család elfoglalta Bagdadot, és átvette az igazi hatalmat a kalifától, az XI. században pedig a szeldzsuk törökök vették át helyüket. Az Abbasszída kalifák csak névleges vezetők maradtak, a tényleges hatalmat mások gyakorolták.

Bagdadi uralmukat a Hülegü vezette mongolok inváziója söpörte el 1258-ban, mikor a várost teljesen felperzselték. Hülegü Dzsingisz kán egyenes ági leszármazottja volt. Kései utódai, az Ilkánok dinasztiája, Perzsiában felvették az iszlám siíta un. tizenkettes változatát, s dinasztiát alapítottak. A török-mongol seregek Közép-Ázsiát teljesen kivonták a birodalomból, új kánságok, szultánságok születtek, újabb és újabb dinasztiákkal az élükön.

A korabeli történetírók szerint, mikor Bagdadot elfoglalták a mongolok, a Tigris folyó fekete színű volt a könyvtárakban talált kéziratok hamujától. Al Muttaszim Abbaszida kalifát Hülegü kivégeztette, több rokonával együtt, de sokan megmenekültek, egyiküket végül Bajbarsz hadvezér, (az Ain Dzsáluti győzelmes hadvezér a mongolok fölött) későbbi egyiptomi uralkodó menekítette meg. A megmenekített Abbaszidát hatalmas ceremóniával beiktatták kalifának, utódai 250 éven át bírták ezt a címet. Az utolsó Abbaszida 1543-ban halt meg Isztambulban, utódai az Oszmánok voltak, mint az iszlám kalifái.
Ebben az időszakban már véglegesen megszűnt az iszlám politikai-gazdasági egysége, a volt birodalom darabokban hevert, különböző dinasztiák uralma alatt.

Egyiptom és Palesztina meghódítása a mongoloknak nem sikerült, mert Ain Dzsálutnál 1260-ban moszlim mameluk csapatok seregüket szétverték. Viszont a mongolok számolták fel az Alamut erődjében székelő un. hasassunok gyilkos szektáját, melyet a „Hegy Öregje” vezetet, s tagjai politikai orgyilkosságokat követtek el. Áldozataikat vezetőjük jelölte ki, s hasassunoknak azért nevezték őket, mert mielőtt gyilkolni indultak volna, hasisbódulatban egyfajta „agymosásban” vettek részt. Úgy gondolták, hogy tettük végrehajtása után mártíromsággal azonnal a paradicsomba kerülnek, mely olyan, mint amilyen a hasis okozta bódulat volt. Tőlük rettegett az egész iszlám világ.
Eközben az Ibér félszigeten megindult a keresztény reconqista folyamata az iszlám uralom ellen.
Az ottani moszlimok Észak Afrikából kértek segítséget.
Hittestvéreik meg is jelentek, s az Alarkozi csatában 1195-ben megtörték a keresztény előrenyomulást.
De ettől kezdve Hispánia egy olyan nagy birodalom része lett, amelynek központja az észak afrikai Rabat városa volt. Ezeket a moszlim harcosokat almohádoknak hívták és Mauritániából és Maliból jöttek. Az almohádokat később Hispániában meghódította az ottani iszlám kultúra, s így puritán sivatagi szemléletük is megváltozott, ezáltal elindult egy újabb kései virágzás a félszigeten.

A moszlimok spanyolországi jelenlétének 1492-ben vetettek véget, amikor Kasztíliai Izabella és Katolikus Ferdinánd győzelmes királyi pár seregei elfoglalták Granadát.
Szent inkvizíciójuk tűzzel-vassal irtotta ki a keleti filozófia minden nyomát. Máglyára hurcolták a zsidókat és a muszlimokat. Sok moszlim kikeresztelkedett, s titokban gyakorolta vallását, de még többen az üldözések elől a zsidókkal együtt Észak Afrikába menekült. Így jöttek létre jelentős zsidó kolóniák a mai Marokkó, Tunézia területén is.

Spanyolországon és Szicílián keresztül Európa a kora középkorban szoros kapcsolatba került a legfejlettebb arab kultúrával. E kapcsolatok mégsem járultak hozzá a két világ kölcsönös megértéséhez
Európában Mohamedben (bálk) az Antikrisztust, vagy eretneket láttak. Dante a pokol bugyraiba helyezte őt. A moszlimokat pedig az Antikrisztus népének tekintették.
Rousseau, Mohamedben (bálk) minden hájjal megkent csalót látott.
Minden fajta nézet kialakítására az iszlámmal szemben rányomta bélyegét a gyűlölet.

Keresztes hadjáratok időszaka

Az Abbaszídák uralkodása alatt, 1096-tól közel két évszázadon át keresztes hadjáratot indított a keresztény Európa a „Szent Földre”, mely akkor az egyiptomi Fatimidák, Mamlukkok, majd a szeldzsuk törökök birodalmához tartozott.

Ez a háború a középkori Európának nemcsak vallási fanatizmusát, lelkesedését, hanem barbárságát is kifejezte.
„Isten akarata”, ez volt a jelszó. A nyughatatlan és zabolázatlan feudális urak, sokszor az örökségből kizárt fiatal lovagok, akik hegyeik között éltek sötét, primitív váraikban azonnal igenlően válaszoltak a pápai felhívásra. De a felszólítás elterjedt a városokban és a falvakban is, s mindenütt lelkes hívekre akadt. A gonosztevőktől a szerzetesekig mindenki lelkesen ment a hadjáratba, melyben való részvételért teljes bűnbocsánat lett hirdetve. Ezekben a seregekben meglehetett együtt találni az új Jeruzsálemet az új Szodomával. A szegények keresztes hadjáratát Remete Péter és Szegény Martell vezette. Annak ellenére, hogy a kollektív lelkesedésnek, ennek a szétágazó jelenségében fontos szerepe volt az őszinte vallási fanatizmusnak, mégis bizonyosnak mondható, hogy a keresztes háborúknak alapvetően politikai és társadalmi okai voltak. A feudális Európában már régóta feszülő ellentéteket és bajokat segített levezetni.

Mind a hatalom nélküli bagdadi, mind az egyiptomi uralkodók csak gyenge ellenállást tudtak biztosítani a keresztes vitézek előrenyomulásával szemben. Így a keresztesek Szíriát és Palesztinát aránylag könnyűszerrel hódították meg. Boullin Gottfried elfoglalta Jeruzsálemet.
Ekkor, mintha csak küldetésüket befejezték volna, a krisztusi szeretet hirdetése helyett, vad és könyörtelen hódítókként léptek fel.

Feudális jellegű fejedelemségeket hoztak létre, s az őslakosságot, moszlimokat, zsidókat és keresztényeket jobbágysorba döntötték. Egymással és a muszlim kalifákkal torzsalkodtak és harcban álltak. A Közel-Keleten még ma is találkozhatunk olyan arab vándor énekesekkel, akik a keresztes hadjáratokról regélnek. A korszak eseményeit természetesen az arabok oldaláról látják, annak a népnek a szemével, amely elszenvedte az erőszak és a megszállás következményeit. A keresztény harcosokat úgy ábrázolják, mint bátor, de babonás és kegyetlen, tolvaj embereket.

1291-ben San Giovanni Dakrinál győzték le az utolsó keresztes lovagokat a moszlim csapatok. Karddal a kézben estek el, hogy végső kétségbeesett, hasztalan erőfeszítésükkel megvédjék a középkori Európa eszméit, álmait, amelyben a barbár Európa próbálta megtalálni önmagát.

San Giovanni Dakri egy korszak végét jelenti, sőt talán még többet, egy egész gondolkodásmód alkonyát. A szentföldi kaland dicstelen befejezése arra ösztönözte Európát, hogy gyorsan megszabaduljon elavult eszméitől.

A keresztes háborúk alatt kerültek a keresztény Európába az arab civilizáció vívmányai is, valamint más, világi tudományok hasznos eszközei, felfedezései, vagy újra felfedezései is.
A keresztes vitézek olyan fennökölt uralkodókkal találták szembe magukat, mint Szaladin (más néven Szalah Ed Din), Egyiptom és Szíria szultánja.
Oroszlánszívű Richárd angol király hiába próbált szembe szállni vele.
Szaladin seregét már főként török-türk muszlimok alkották.
A törökök, miután megjelentek a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában, felvették az iszlámot. Elsajátították az arabok harci örökségét és folytatták a világ meghódítását.

A legkiemelkedőbb türk nép, az oszmán-török volt, történetükről külön fejezet szól e könyvben.
Ezalatt a síiták is követelni kezdték vallási és politikai jogaikat. Mivel Mohamed lánya, Fatima révén Ali leszármazottai voltak (innen a fátimida név), és így duplán is a próféta rokonai, magukat tekintették a kalifai méltóság igazi várományosainak. 765-ben szakadás történt a síiták két ága között: a mérsékelt „tizenkettesek” Múszá imámita vonalát követték, a „hetesek” vagy iszmaíliták pedig szélsőségesebb teológiai és politikai nézeteket vallottak Az iszmaíliták a birodalom számos részébe küldték el képviselőiket. A legsikeresebbek Tunéziában voltak, ahol 908-ban hatalomra jutott az első fátimida kalifa, majd 969-ben Muizz al-Dín Egyiptom uralkodója lett, ahonnan további támadásokat indítottak Palesztinába, Szíriába, és Arábiába. Muizz al-Dín a régi főváros, Fusztát mellett megalapította el-Káhirát (Kairót, a győzelmes várost), az iszlám iszmaílita változatának tanítására pedig megalapították az al-Azhar mecsetet.

A fátimidák hatalma fokozatosan hanyatlott, 1171-ben pedig véget is ért Szaláh ad-Dín (Szaladin) kurd származású török szunnita muszlim, az ajjúbida klán egy tagjának hódításával, amely folytán Egyiptom és Szíria is kikerült a fátimidák uralma alól. Róla a keresztes háborúk kapcsán már tettem említést. Utódai dinasztiát alapítottak Egyiptomban.

Az abbászida kalifák alatt virágkorát élte a természettudomány, a műveltség, és az irodalom. A hírességek nagy része nem arab volt, és nem moszlimok is szert tehettek hírnévre és rangra, különösen orvosként, bár a dhimmi ket hátrányos helyzetbe hozó jogi rendelkezéseket időről időre érvényre juttatták.

Az Abbászidák sokat tettek azért, hogy jámbor muzulmán uralkodóknak tekintsék őket, és bár az udvari élet egyértelműen nem nyújtott jó példát a muszlimoktól elvárt viselkedésre, a kalifák élénken érdeklődtek a vallási ügyek iránt, és néha a vallási vitákba is beavatkoztak. Az Abbászidák uralmának korai szakaszában kodifikálták az iszlám teológiáját, az élénk viták pedig néha fegyveres konfliktusba mentek át.

A mutaziliták néven ismert filozófus-teológusok, akik megpróbálták Isten egységét Isten szavával összeegyeztetni, kijelentették, hogy Isten a Koránt is időben alkotta, hiszen egyébként isteni lény lenne. A „teremtett Korán” hitvallásuk központi része volt, al-Mamún pedig számos bírót és teológust vetett alá a mihna vizsgálatának, amelynek feladata volt a mutazilita teória általános elismerése felett őrködni. Néhány kiváló tudós, így például ibn Hanbal is elutasította ezt az elméletet. A Korán csökkentett státusa erős ellenkezést váltott ki, és egy későbbi kalifa visszavonta a tantételt, így a muszlimok újra hihettek abban, hogy a Korán öröktől fogva létezik, és nem teremtett.


admin - January 22 2011 · 0 hozzászólás · 3404 megnyitás · Nyomtatás

Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.

Stratégiai partnerünk

Hadísz:

Abu Ta’laba al-Khusení, Dzsurthúm ibn Nászirra hivatkozvva – Allah legyen elégedett vele – jegyezték fel, aki Allah Küldöttére hivatkozott, miszerint azt mondta:

A fenséges Allah kötelességeket írt elő, hát ne hanyagoljátok el azokat! És határokat szabott meg, hát ne lépjetek túl azokon! És megtiltott dolgokat, hát ne szegjétek meg azokat! És néhány dologról hallgatott – könyörületből irántatok, nem pedig feledésből –, hát ne kutassatok utánuk! (ad-Dárkutni)


Kategória: Kegyes Korán

Archívumunkból


Lejátszó

Kattints a kategória, azután pedig a kiválasztott zeneszám nevén.

  • track 1.
  • track 2.
  • track 3.
  • track 4.
  • track 5.
  • track 6.
  • track 7.
  • track 1.
  • track 2.
  • track 3.
  • track 4.
  • track 5.
  • track 6.
  • track 7.
  • track 8.
  • 2011. április 08.
  • 2011. február 11.
  • 2011. február 18.
  • 2011. február 25.
  • 2011. március 04.
  • 2011. március 11.
  • 2011. április 01.
  • 2011. április 15.
  • 2011. április 22.
  • 2011. május 06.
  • 2011. május 13.
  • track 1.
  • track 2.
  • track 3.
  • track 4.
  • track 5.
  • track 6.
  • track 7.
  • track 8.
  • track 9.
  • track 10.
  • track 11.
  • track 12.
  • track 13.
  • track 14.
  • track 15.
  • track 16.
  • track 17.
  • track 18.
  • track 19.
  • track 20.
  • track 21.
  • track 22.
  • track 23.
  • track 24.
  • track 25.
  • track 26.
  • track 27.
  • track 28.
  • track 29.
  • track 30.
  • track 31.






Központunk


1141 Budapest, Paskál utca 60.

Email: postmaster@magyariszlam.hu

Vidéki mecseteink


Debrecen: Egyetem sugárút 56.

Győr: Hunyadi u. 6.

Siklós: Felszabadulás utca 3. (Malkocs bej dzsámi)

Zakát

Számlaszámunk:
(HU45) 1174 9053 2003 6861 0000 0000
swift code OTPVHUHB
Magyar Iszlám Közösség

PayPal:
postmaster@magyariszlam.hu


Hungarian Exam Center:
Magyarországi Vizsgaközpont:
Isa Omar Masjid
Bp. XIII. Róbert K. krt. 104.




Facebook-csoportunk

Copyright © 2011 Magyar Iszlám Közösség
Powered by Faiz icons by Hamzah Pingsut (www.ubuntu-indonesia.com) & Styleislam icons (www.styleislam.com)
Az oldalunkon megjelentetett írások és egyéb tartalmak a forrás megjelölésével szabadon felhasználhatóak.
Powered by PHP-Fusion copyright © 2002 - 2019 by Nick Jones.
Released as free software without warranties under GNU Affero GPL v3.
Generálási idő: 0.08 másodperc | 1,592,596 egyedi látogató | jQ Blog | Free Php-fusion Themes | Freethemes4all.com